A zenész

Egészen pici voltam, mindössze négy éves, amikor szüleim észrevették a zene iránti vonzódásomat. Elvittek egy elismert karmester és zenepedagógus rokonukhoz, aki meghallgatott, és zenei pályára javasolt. A hangszerválasztásnál a zongora – anyagi okokból – kiesett a lehetőségek sorából. Ráadásul a Mester utcai lakást, ahol két nővéremmel és szüleimmel éltem, ebben az időszakban még két idegen családdal kellett megosztanunk, így a hármas társbérletben hely sem maradt volna egy zongorának. A falon viszont lógott egy használaton kívüli gitár, amit nővérem kapott Kievből. Ezt a gitárt akasztottam le onnan hat évesen. A nyakamba vettem, és így indult el az azóta is tartó örök szerelem a hangszerek iránt.

Eleinte magamtól tanulgattam, ismerkedtem a gitárral, majd szüleim beírattak a Bakács téri Zenei Általános Iskolába, ahol nyolc éven át klasszikus gitárt tanultam. Az osztályteremben volt egy zongora, amelyen szünetekben négykezeseket, és Beatles slágereket játszottunk a barátaimmal. Nyolc évesen, az iskolában megalapítottam első zenekaromat, tíz évesen pedig már saját dalokat szereztünk Annamária nővéremmel.

A legkülönbözőbb zenei hatások együtt formálták, alakították ízlésemet. Az iskolában klasszikusokat tanultam, zenekaraimban beatzenét játszottam, otthon pedig hihetetlen mennyiségű jazz-t és jazz rockot hallgattunk az Unitra márkájú lengyel magnónkon nővéremmel, és nővérem férjével, aki – mit ad isten – szintén zenész. A rengeteg kedvenc között szerepelt a Chicago, a Blood Sweat and Tears, Chick Corea, a Deep Purple és Santana is, akiktől az első album óta mindet megvettem.

Miután megkaptam első lemezjátszómat, komoly lemezgyűjteményt kezdtem el összeállítani, és a jó zenék gyűjtésének szenvedélye a mai napig magmaradt az életemben. Kamasz koromban egyre komolyabb zenekarokban kaptam lehetőséget.