A zenész

Művészcsaládba születtem: édesapám filmrendezőnek készült, édesanyám színész akart lenni, de énekesnő lett. Dalolt sanzont, operettet, operát, virágénekeket. Operabérletünk volt, rendszeresen jártunk színházba. Néhány éves lehettem, amikor egy gitáron, autodidakta módon megtanultam pár akkordot. A szüleim elvittek egy énektanárnőhöz, aki a zenei pályát javasolta, hogy kiteljesedjen a tehetségem. A IX. kerületben laktunk, a Bakáts téri zenei általános iskolába mentem.

A hangszerválasztásnál a zongora – anyagi okokból – kiesett a lehetőségek sorából. Ráadásul a Mester utcai lakást, ahol két nővéremmel és szüleimmel éltem, ebben az időszakban még két idegen családdal kellett megosztanunk, így a hármas társbérletben hely sem maradt volna egy zongorának. A falon viszont lógott egy használaton kívüli gitár, amit nővérem kapott Kijevből. Ezt a gitárt akasztottam le onnan hat évesen. A nyakamba vettem, és így indult el az azóta is tartó örök szerelem a hangszerek iránt. Eleinte autodidakta módon tanultam gitározni, majd végül az iskolában is 8 évig ez lett a hangszerem.

Az osztályteremben volt egy zongora, amelyen szünetekben négykezeseket, és Beatles slágereket játszottunk a barátaimmal. Nyolc évesen, az iskolában megalapítottam első zenekaromat, tíz évesen pedig már saját dalokat szereztünk Annamária nővéremmel.

A legkülönbözőbb zenei hatások együtt formálták, alakították ízlésemet. Az iskolában klasszikusokat tanultam, zenekaraimban beatzenét játszottam, otthon pedig hihetetlen mennyiségű jazz-t és jazz rockot hallgattunk az Unitra márkájú lengyel magnónkon nővéremmel, és nővérem férjével, aki – mit ad Isten – szintén zenész. A rengeteg kedvenc között szerepelt a Chicago, a Blood Sweat and Tears, Chick Corea, a Deep Purple és Santana is, akiktől az első album óta mindet megvettem. Miután megkaptam első lemezjátszómat, komoly lemezgyűjteményt kezdtem el összeállítani, és a jó zenék gyűjtésének szenvedélye a mai napig magmaradt az életemben. Kamasz koromban egyre komolyabb zenekarokban kaptam lehetőséget.

Juventus zenekar utódja a JVT együttes volt, illetve a Titanic, Jokers és a Gallus triót szokták megemlíteni az életrajzaimban, de sokkal több zenekar volt amiben játszottam. A sógorommal például egy műsorkísérő zenekarnak voltunk tagjai amivel az egész országot bejártuk.

Éveken keresztül Gábor Ilával az építőtáborokban énekeltem-szavaltam, saját dalaimat, megzenésített verseket adtam elő. Aztán egy olyan zenekarban játszottam, ami sztárokat kísért. Az első komoly fellépésünk Felsőzsolcán volt, ahol Máté Péterrel zenélhettünk. Hónapokig jártuk az országot, naponta több műsort adtunk. Rengeteg művésszel dolgoztunk, hogy csak néhányat említsek: Cserháti Zsuzsa, Ihász Gábor, Jákó Vera, Solti Károly, a Zárai-Vámosi duó, vagy Eszményi Viktória. Bakacsi Béla hívására átmentem egy trióba, a zongorista Gallusz Györggyel és Bakó Istvánnal mi kísértük Zorán első turnéját. Akkoriban keresett zenész voltam, itthon pedig komoly hakni-élet volt. Rengeteget tanultam, készültünk a Debreceni Jazz-Fesztiválra is, de Gallusz inkább külföldre ment. Ki tudja, ha akkor másképp dönt, most dzsesszgitáros lennék…

Aztán 1980-ban bevonultam két évre katonának. Háromhónapos kiképzés után Tatára, a zenészek közé kerültem. Rám bízták a nagydobot és a cintányért. Játszottunk különböző fogadásokon, ünnepségeken. Egyszer hívatott a politikai tiszt, és a Kanadába kitelepült nővérem miatt büntetésből áthelyeztek a szabadszállási harckocsidandárhoz. Előbb töltőkezelőt, majd irányzót akartak belőlem faragni, de mondtam, hogy zenész vagyok, ha a löveg eldördül a fülem mellett, megsüketülök. Így beraktak a kommandánsok közé, és szerencsére engedtek zenekart szervezni is. Négy, hihetetlenül tehetséges srácot választottam ki, dobost, billentyűst, basszusgitárost és énekest, én pedig ragaszkodtam a gitározáshoz. Hétvégéken a Helyőrségi Művelődési Otthonban nyomtuk a zenét hajnalig az asztalon táncoló tiszteknek. Szerettem volna bekerülni a Honvéd Kórusba, de kiderült, hogy operával kell felvételizni. Megtanultam Germont áriáját a Traviatából, felvettek bariton-szólamba. Áthelyeztek Pestre, a Kerepesi úti laktanyába, ott találkoztam Kövesdi István zeneszerzővel, Kerényi Miklós Gábor rendezővel, Mészöly Gábor dramaturggal. Az utolsó hat hónapban az általuk megalkotott, lemezre is rögzített nagyzenekari műsorral, az Aranysörényű Fellegekkel mentünk laktanyáról laktanyára. Civilben jártam, hetente csak egyszer kellett szolgálatot adnom, megnöveszthettem a hajam – ami akkoriban nagyon fontos volt egy magamfajta srácnak. Időközben csökkentették a sorkatonai szolgálatot, négy hónappal hamarabb szerelhettünk le.

Visszamentem Gábor Ilához, és egy műsor készítése kapcsán találkoztam Csuha Lajossal, aki a Rockszínházban akkor már túl volt a Sztárcsinálók és az Evita bemutatóján. Beajánlott Várkonyi Matyihoz, akinek gitároztam-énekeltem pár számot, és felvettek. Mentem táncot tanulni Jeszenszky Endréhez. Az egyik óra után szólt Miklós Tibi, hogy most folynak a Sztárcsinálók lemezfelvételei, énekelhetnék rajta. Ott is van a nevem a borítón, de ekkor még vokalistaként. Komoly képzés folyt, tanultunk színészmesterséget, beszédtechnikát. A társulatunknak ugyan egészen 1997-es megszűnéséig soha nem volt saját színháza, de rengeteg helyre hívtak minket: bejártuk egész Európát, a Sztárcsinálókkal angolul, az Evitával németül. Ekkoriban alakult meg a „világhírű” Nokedli együttes: Makrai Pál szólógitár-pozan, Oláh Aladár billentyűs, Homonyik Sándor ének-gitár, Csurgai Attila dob, jómagam basszusgitár. Egy ismerős vendéglátós zenekart helyettesítettünk a Novotel Hotelben: a rockszínházas előadás után, este tíztől hajnali háromig-négyig toltuk, egy másik banda helyett pedig a Lidóban játszottunk hetente egyszer: fantasztikus időszak volt.

1986-ban megalakult a Színész Zenekar. Az Ódry Színpadon rendszeresen voltak olyan összejövetelek, ahol vagy negyven ember dzsemmelt, improvizált. Az egyik ilyen alkalom után mondtam Bubik Istvánnak és Gesztesi Karcsinak, hogy ebből lehetne egy jó zenekart csinálni: összeállítani egy repertoárt, próbálni és fellépni. A Nokedli zenekarból Makrai Pali énekelt-pozanozott, Bubik dobolt, Sipos Andris perkázott, Homonyik Sanyi gitározott-énekelt, Gesztesi zongorázott, Dunai Tamás szaxofonozott és Forgács Pétert is bevettük – a Thália Színházban vagy nálunk próbáltunk, és majd’ húsz évig működtünk. Rengeteget koncerteztünk, minden fellépésen telt házzal mentünk.

Maga a zene nagyon fontos része az emberiség életének és egy nagyon nagy lehetősége a léleknek. Én jómagam tele vagyok zenével, az egész életem a zene körül forog kicsi korom óta. A zenés színházhoz is így kerültem, a musicalek és rockoperák világába, amiknek erőssége, hogy amikor a szavak nem elegendőek, akkor megszólal a zene és dalra lehet fakadni, ami fokozza az élményt.

Jelenleg is több produkciónk fut párhuzamosan, de természetesen a klasszikus- és basszus gitárt sem tettem le: még az 50. születésnapomra rendezett koncertre hoztam össze egy 18 tagú zenekart, fantasztikus zenészekkel, fúvósokkal, vokalistákkal, több billentyűssel, gitárosokkal. Akkor a Kincsem Parkban léptünk fel, 2016-ban a Millenárison, illetve 2018-ban Sasi majdnem 61 címmel a MOM Kulturális Központban adtunk telt házas koncertet.

2020 nyarán egy különleges előadáson vettem elő a gitárt. Találkozás a kertben – zenés beszélgetések rendezvénysorozatunkban lányommal, Lénával adtunk elő több száz dalból álló repertoárunk legnagyobb slágereit a saját otthonunkban a nagyérdeműnek.
Az éneklés viszont mindennapos elfoglaltsággá vált a színházon túl is. Egyedül, Lénával illetve lóháton is Magyarország különböző pontjain vállalok fellépéseket, ahol a rendezvény tematikájához illő dalokkal készülök. Színes pályafutásomnak köszönhetően garantált a jó hangulat.
A közönség számomra a legfontosabb, a tőlük kapott pozitív visszajelzések éltetnek, melyekért minden alkalommal hálás vagyok.